A Rákóczi téri ablakpárkányok árnyékai már álmosan hosszúra nyúltak a még égető napfényben, mikor szemem megakadt egy ismerő sziluetten. Nem volt magas. Nohát, a nyári szünet végeztével ő is visszatért. Őszes szakálla nem fedte el ápolatlan arcát. Himbálózó lábaival begördült a kocsik közé. Közelebb érve már jól kivehető volt a kopott pokróc kockás mintája és az is, ahogy a kis kosárka csengve megtelt. A vázon szikrázott a napsugár, az autósok adtak neki. Néhányan jó szándékból a többiek hessegetve, nehogy az ő járgányukhoz közelítsen.
Jövök lefelé a sástói kilátóból. Társaim ügyesebbek voltak, a többi turista előtt nekiveselkedtek a 258 lépcsőfoknak. Előttem halad anyuka, előtte egy hatévesforma kislány, legelöl apuka. Megdicsérik a kislányt, hogy milyen ügyesen jön lefelé, mire ő:
A villamosmegállóból sietős lépésekkel haladok a Magyar Tudósok Körútja felé vezető gyalogos bekötőúton, időben szeretnék zenepróbára érni. Fejemben zavaró érzés motoszkál. A terepet nemrég a NYITNIkék keretében egésznapos munkával – nem ez zavar – tisztítottuk meg, hanem már megint túl sok a narancssárga fűszál. Előre fordulok, derűs tekintetet formálok arcomon, visszatetszéssel nem segítek semmit a világon. Máris megszólít egy kedves lány.
