Édesanyám hívta fel a figyelmemet az alábbi szép imádságra.

Néhány idézet.

„… Amíg a barátom vakon hisz bennem, addig jó nekem.
Amíg a barátom rámszól, hogy bolond vagyok,
s én elhiszem azt, hogy igazat mond, addig jó nekem.”

Élmény, szálló életérzés, erő, szépség vagy katarzis volt ezekben az idézetekben, mikor hallottam őket. Most sem magam miatt írom, hanem hálából és adózásul azoknak, akiknek a fejében épp ebben a sorrendben ezek a szavak összeálltak.
Talán más is megáll előttük töprengeni, csak egy múló pillanatra.

„Fényév távolság, csak hallgatom, csak bámulom,
Zengő Fényország, hogy láss csodát egy életen át,
Nézem tisztaságát még sem értem,
Hallom hangjait és el nem érem...”